Hogyan lehetne javítani egy könyv látásmódján

SZÁM, Követési távolság Egy emlékezetes könyv Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Hidas Zoltán. Atlantis, Hol a helye?

gyenge látás a lányokban

Nem politikai publicisztika következik itt, hanem könyvismertetés; egyébként is, normális országokban ezekkel a mondatokkal aligha lehetne politikai cikket kezdeni. Csak nálunk. Másutt, boldogabb helyeken, a nemzeti történelem emlékei tudományos kutatás és történetfilozófiai elmélkedés tárgyai, ha vitakérdéssé válnak, akkor sem föltétlenül és elsôsorban a politikai diskurzus terébe kerülnek bele.

Átkozók és átkozottak Interjú Balogh Roberttel - Irodalmi Jelen

Mifelénk azonban a történetfilozófia eleven politikai hatóerôvé válik: nálunk már minden kormányfôtanácsos tudja, hogy "Az uralkodók nemcsak a múltat bitorolják, hanem a jövôt is", s hogy "az uralom visszatekintve legitimálja, elôretekintve pedig megörökíti önmagát". A történelemrôl, a társadalom emlékezetérôl, a történeti tudat ki alakulásáról, változásairól és állandóságáról írt páratlanul gazdag, elegáns, szellemes és tanulságos könyvet Jan Assmann, amelyet ezúton ajánlok minden kormánypárti és minden ellenzéki, politizáló és apolitikus, ókortörténész és rongyszedô polgártársam figyelmébe.

Assmann neve a szakmabeliek számára nem ismeretlen; az ugyancsak egyiptológus Aleida Assmann-nal együtt szerkesztett könyve egyelôre hogyan lehetne javítani egy könyv látásmódján németül: Kanon und Zensur irodalmárberkekben is rendszeres hivatkozási alap. Nem is tudom, minek nevezzük Assmannt - bármi legyen is hivatalosan a foglalkozása -: történész, kulturális antropológus, irodalmár, ókortudós, filozófus, a kultúraelmélet szakembere; és bizonyára nagyszerû tanár.

Mindaz, amit ír, kristálytiszta, pontos, ugyanakkor csöppet sem nyögvenyelôs; terápiás látáskezelés tud fogalmazni, hogy a legelvontabb filozófiai teorémák, a legcsattanósabb paradoxonok és a legkörmönfontabb történetfilozófiai fejtegetések elsô olvasásra befogadhatókká válnak, soha nem hivalkodik pazar tárgyi tudásával, partnerként kezeli olvasóját. Elôre sajnálom, hogyan lehetne javítani egy könyv látásmódján olyan keveset tudok visszaadni ebbôl a könyvbôl; az olvasó, ha csak belenéz is, látni fogja, hogy ismertetése csaknem reménytelen.

Ugyanakkor szinte akárhol bele lehet olvasni: még csak terminológiai és módszertani megalapozásra sincs szükség ahhoz, hogy maradéktalanul élvezzük bármelyik részét, önállóan is.

A könyv két részbôl áll: az elsô Elméleti alapok általánosságban taglalja az emlékezés és felejtés problémáit, a kommunikatív és a kulturális emlékezet fogalmait, különös tekintettel az emlékeznivaló tárolására: az írásra és az írásos kultúrára. Ez e rész - nagyon röviden összefoglalva - azt vizsgálja, hogy az emlékezet egyéni, tisztán belsô jelensége hogyan valósul meg a kollektívumban.

Az biztos, hogy hogyan lehetne javítani egy könyv látásmódján olyan "külsô dimenziók", amelyek az "emlékezet" kifejezés alá sorolódnak: a cselekvések és azok utánzás útján történô elsajátítása, a tárgyak filléres emlékeinktôl a Szent Koronáiga beszéd és a kommunikáció, s végül az értelem hagyományozása: ez a legutóbbi volna maga a kulturális emlékezet.

A kulturális emlékezet mûködésének része az emlékek megrögzítése, éspedig - legtöbbször - írásbeli tárolása. Csak ez, az írás "teszi lehetôvé a kommunikáció külterületeinek önállósulását és komplex alakulását".

  1. A legjobb szemcseppek, amelyek javítják a látást
  2. Даже если б раскрошилась сама Земля, Диаспар все равно бы защищал потомков своих создателей, унося в потоке времени невредимыми их самих и их сокровища.

Ebben a részben Assmann egy csaknem elfelejtett francia teoretikus, Maurice Halbwachs koncepcióját ismerteti és követi, majd átértelmezi Claude Lévi-Strauss megkülönböztetését a "forró és hideg emlékezés" között az elôbbi a változásra kész, mozgó kultúrákra, az utóbbi a befagyott, konzervatív, az állandóságot fenntartó kultúrákra jellemzô.

Bár példáit a régmúltból hozza, mindaz, amit a kánonról, a szövegek megszentelésérôl vagy a nemzetek saját eredetükrôl kialakított képérôl ír, nyilvánvalóan máig, mindennapjainkig érvényes.

Igen, jó volt

A második rész Esettanulmányok címmel négy fejezetbôl áll: az egyiptomi, a zsidó és a görög világból választ példákat, önvizsgálati tesztek a jog, törvénykezés büntetés és megmentés és a történelem kapcsolatát taglalja akkád példákkal a centrumban. Ijesztôen hangzik, ugye?

Pedig e sorok írójánál kevesen járatlanabbak az ókori kultúrákban, mégis merem állítani, hogy nemcsak megértettem, hanem kifejezetten élveztem is Assmann fejtegetéseit. Ezek a példák önmagukban is megálló, kerek, érthetô tanulmányok; nem is annyira valamely tétel sor illusztrációi vagy alkalmazásai, mint inkább kibontásai, továbbgondolásai mindannak, amit az elsô rész teoretikusan közelít meg. Az egyiptomi fejezet például a templomépítés fortélyait és ideológiáját vázolja, s általában a templom szerepét a késô egyiptomi kultúrában.

Azt igazolja, hogy a templom maga is egyfajta törvény és mérce - kánon - volt, a megtestesült Könyv, s egyben emlékezés: "egy szentség prehistorikus ôsformáját öntik monumentális alakba". A templom egyúttal képek helye, s Egyiptomban a kép volt a kulturális emlékezet közege.

“Fontos hangsúlyozni, hogy mindennek két oldala van”

A zsidó kulturális emlékezetrôl - s a vallás "megcsinálásáról", az elsô igazi néptudat kialakulásáról - szóló írás egy része Mózes 5. Vagy rendkívül érdekes, ahogyan Assmann összeveti a zsidó és a görög írásbeliséget és írásbeli kultúrát: mindkét kultúra hátterében ott állnak a "nagy szövegek", csakhogy a zsidóknál ezek szükségképpen írottak, míg a görögöknél komoly szerepe marad a szóbeliségnek.

Az íróval a regényt ihlető élmények mellett az Irodalmi Jelen egykori pályázatain elért sikereiről, a pécsi létezésről, csodabogár interjúalanyairól és a kétgyermekes apák hétköznapjairól is beszélgettünk. Mintha ez a regény már egyfajta előkészület lett volna a legutóbb megjelent művedhez. Hogyan tekintesz most vissza az Elveszettre, és befolyásolta-e a pályád alakulását az akkori siker a pályázaton?

Ugyanakkor az elsô rész is telis-tele van izgalmas hivatkozásokkal. Ha például úgy vélnénk, hogy víz alatti látásjavítás úszás ismétlés elutasítása, az újat-mondani-akarás valamikor a reneszánsz korban kezdôdhetett, s addig csakis az újramondás, a megôrzés volt a mûvészet ambíciója, akkor Assmann ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy már az egyiptomi középbirodalomban is probléma lehetett az eredetiség.

Idéz egy szerzôt ebbôl a korból, aki arra panaszkodik, hogy nem tud újat mondani, hogy mindig csak a régi szavakat kénytelen ismételni. Assmann ezt a konfliktust az írásbeliséggel hozza összefüggésbe.

Az újdonság, a régi újramondásától való iszony tehát semmiképpen sem "örök" kérdés, hanem nagyonis történeti. Ahogyan a kanonizáció kérdése is az, meg a hatalom és a felejtés vagy emlékezés konfliktusai is.

homályos látásrázkódás

Assmann egyik legfontosabb tétele - amelyet csaknem mellékesen, szinte elrejtve említ - hogy "az ember természetes alaptulajdonságai inkább a felejtés, mintsem az emlékezés jegyeit mutatják, és hogy igazából az emlékezés, a múlt iránti érdeklôdés, valamint a múlt kutatásának és feldolgozásának ténye szorul magyarázatra".

És valóban: miért és mire, hogyan és meddig emlékezünk? Változik-e kultúránk, ha - mondjuk - a Szent Koronának más értelmet adunk - és más értelemnek számít-e az áthelyezés?

Átkozók és átkozottak

Mi az, aminek az emlékét életben tartjuk, hogyan lehet méltó erre valami? Vannak-e megszabott formái az emlék fenntartásának, s melyek azok? Mindez nem volna kérdés, ha olyanok volnánk, mint Funes, az emlékezô, Borges novellájának hôse.

Szerencsére azonban felejtünk.

Az Ad Librum kiadónál megjelent fantasy-történet szerzője az interjúban mesél arról, hogyan járta körül a regényében az őrület fogalmát, miként segít az írói honlapja az olvasókkal való kapcsolattartásban, hogyan tud évente egy regényt írni és miért csak negyedik szólásra kapja fel a fejét munka közben. Hogy bírja a tempót?

S ha meg akarjuk állapítani: mit, miért, mikor, hogyan és meddig felejtünk - akkor viszont vissza kell emlékeznünk arra, amit elfelejtettünk. Ezen munkálkodik a történettudomány, az irodalomtörténet, a régészet meg még megannyi diszciplína.

Милях в двадцати -- там детали очертаний уже скрадывало расстояние -- проходили внешние обводы этой крепости, и на них, казалось, покоился уже сам небесный свод. За ними не было ничего -- совсем ничего, разве что тягостная пустота песков, в которой человек -- поговаривали -- быстро сходил с ума. Тогда почему же эта пустота влекла его так, как ни одного из окружающих его людей.

Sokáig, lassan, és sokszor kellene ezt a könyvet olvasni. Emlékezni kellene rá: bölcsességére, alaposságára, logikájára, higgadtságára. Egyébként a Korona dolgában Assmann könyve nem fog eligazítani.

rövidlátás az egyik szem torna során

Sokféle kultúra van, sokféle viszonyulás a kultúra emlékeihez, sokféle politika, érdek, hatalom. Most épp ilyen. Hányszor merült fel már, a modern irodalom utolsó évszázadában, s kivált évtizedeiben, mindezeknek halála, aktuális lehetetlensége, s hányszor támadt, idônként nyilván dacból, idônként szinte magától újabb igény felelevenítésükre, megújításukra, vagy egyszerûbben szólva, csak megírásukra Hányszor búcsúztatták el, csak a legutolsó évtizedekben, csak a magyar irodalomban is, a prózát a nagyregénytôl hetvenes évek elsô fele: a kisregény, a töredékes, kihagyásos novella nevébenaz anekdotizmustól hetvenes évek vége, fordulója: az elbeszélés nehézségeinek elvi tételezése, a szubjektivizáló narráció nevébena mindenfajta történetmondás elvi igényétôl nyolcvanas évek vége: a posztmodern szövegirodalom nevében!

Érdekestémák